Többször mérgeztem már meg magam, de nincs mit tenni, egyre inkább vannak olyan dolgaim, amelyek mellett rendíthetetlenül, ösztönösen kitartok. Nincs szívem kidobni a kicsit fonnyadt végű kígyóuborkát, a penésztől alig észrevehetően elszivacsosodott kaliforniai paprikát, az átnedvesedett felvágottat. Inkább lecsapom az elenyészett részt és titokban bekapom a maradékot. Így aztán már többször mérgeztem meg magam, kiváltképp évszakváltáskor, amikor egyszercsak hopp, egyből itt a jó idő, vagy beindul a fűtésszezon. Na de mi újság akkor, amikor a hónapok óta ki nem takarított hűtő mélyéről egyszercsak előkerül egy tégely feta? Mármint, néhai feta, ugyanis úgy tűnik, mintha az idő és a feledékeny trehányság jótékonyan tette volna meg a hatását: a tégely tetejének óvatos, tűzszerészek finom kézmozdulatát idéző óvatosággal meglazítva az orrfacsaró bűz helyett a legnagyobb meglepetéssel ismerős illat, egy komoly kék sajt illata szökken fel. Kövezzetek meg, hello, micsoda? Leveszem a fedőt és önelégülten megmártózom magamban, mennyire nem vagyok sznob, mert bele is nyalok mutatóujjal. Összeszalad a szememben a könny, számban körbefut a nyál. Zsíros, mézédes sajt gyönyörűen lekerekedett fémes, csikorgó ízzel. Hm. Érdekes. Nekem elmentek otthonról. De ez tényleg nagyon finom és hát akár példaként is szolgálhat: a gondos elrejtés és az idő kegyes súlya hatására átalakult sajt úgy rohadt meg a kis kék tégelyben, hogy jobb lett, mint volt.